Fehér láz
Az esti látvány eleinte még fogolynak, túsznak
követelte őt magát is, aztán hirtelen zörrenés
a tolakodó sejtések indíttatásait elevenítette
fel, és így a különösség, a megkülönböztető
általánosításában porszemek, fehér láz, öröm
egymással asszociáló: csöndesült titok-ázalék,
versenyre hívás, a pillanat mögötti ölt ruhát,
és indul el, már keresi az elveszett juhot az ember.
Ilyen kikerülhetetlen "belső" által visz egy megjelölt,
egy felismert, egy ideává avatott. Az ember lábával
érzi pusztán, hályog rejtette el, ám mégis a hiátusok
katarzissal tartoznak hozzá, új fák nőnek, az égi elvarázsolt
fénylése almárium szinte, és bezár elsietőket, oly arisztokratikus
vágy, oly elnyugodott, olyan valóban aktualizálható, és felsérti
a tűnni érkezőt, azt a szubsztanciáról ígérgető haszontalan
álom-jelenlétet, azt az egyetlen tömbben zárt káprázattal
illetőt sebzi, igazítja. Az ember az elveszett bárányt keresi,
odaajánlja mindenét, és szinte ő is már az, a horzsolásokat
ugyanúgy érzi, végül találkoznak. Nem tudni ki az angyal,
nem tudni melyikük volt az elveszett, hisz ebben a felértékelődésben
vallották meg egymást, ez volt a történet rózsaolaja, ez volt a feltámadó ígéret.
Alétheia
A kitartott mozdulat ázott füzetlap
ismerkedés gondolata lényeddel
fordítva át. Ne a jelmezt próbáld az
alkalomra, nem kérhetsz kompromisszummal
egy külső szinten válaszokat: eszköz az utalás,
és utasításokat lépték formáz. Hajolj a földhöz
közel, de úgy, hogy alétheia őriz, vár rendez
és rejtőztet el. Az életérzésben alkotói sejtés
születik. Ne áruld el, ne add ki önmagad
jelöléseivel, csak úgy legyen elérhető, mint
a heraldikai jelek. Ám nézd és lásd is meg
belülről: ami összeköt élő áldozati öröm.
Ne gondold elpazarolhatónak, ne is tékozolj,
el ne tékozold, mert út és viszonyítási jog:
kölcsönös érintés igaza, mely engem is
otthonos érzéssel intonál. Igazodóan zárt
pillantással nevezzük el azt ami megtörténik.
Ne hagyd a kintieknek prédául, és takarjam
én, takarjam álmokkal viszont.
tRészlet a "Fénykép és a szó" című kötetből: